~11.rész~

"Kvittek vagyunk"

Sziasztok! Hát itt lenne a 11. rész:)
Múltkor említettem hogy rám írtak facebookon, na de ez a napokban megismétlődött. Annyira jól esett hogy írta hogy eszembe ne jusson abba hagyni és hogy nagyon szereti a blogom. Persze több minden is írt, de azt én tudom, és ha bármikor máskor eszembe jut annak a gondolata, hogy törlöm a blogom akkor tuti, hogy azt az üzenetet fogom elolvasni:)
19 "tetsziket" mutat, de írtak sokan,hogy valamiért nem engedi nekik lájkolni:| ha ezeket beleszámítom akkor simán meg van a 20 "tetszik" :)
Szóval köszönöm mindenkinek♥
Következő is 20 "tetszik", vagy 10 komi után jön:)

Jaa és léci kommentáljon az aki majd nézné a twitcamom. :) Feleslegesen nem akarok csinálni. De nem untatlak tovább titeket..

Jó olvasást!

-Miért nem mondtad, hogy apukád elment?Én ezeket már nem értem -nézett rám csalódottan, Brooklyn. -Talán nem is bízol bennem meg annyira, mint ahogy mondogatod...te nem is tekintesz a barátodnak, ugye? -nézett rám, és felemelte hangját. Nem válaszoltam, és nem veszekedtem vele, mert teljes mértékben megértem.
-Tudod azt megértem, hogy ezeket nem akarod mindenkinek elmondani, oké..De azt, hogy voltál képes eltitkolni, hogy meghalt Casie ...azt nem tudom felfogni. -szinte már ordított, és könnyei csak úgy hulltak. -Figyelj, tudom hogy most utálsz, de hagyd hogy megmagyarázzam..-Most hagy egy kicsit, kérlek..-mondta, de ezt már halkan, és az ajtót maga után bevágva, kirohant. Harry még mindig fogta a kezemet, így kicsit könnyeb volt elviselni azt a tudatot, hogy napok alatt veszítettem el két fontos embert...apát, és Brooklynt.-Hidd el, majd idővel lenyugszik..-mondta anya, és vállamat megsimogatta, majd bement a hálójába. Próbált mosolyogni, de láttam rajta azt a csalódottságot...bennem csalódott.

-Harry, de te ugye még szeretsz? -néztem fel rá.
-Persze hogy szeretlek, mint mindenki más. Anyukádnak igaza van, Brooklyn majd megnyugszik, és akkor mindent megtudtok beszélni.
-Igen, de anya is olyan furcsa volt..csalódott bennem.
-Talán mosolyognia kéne amikor apád visszajött, és ezzel ismét fájdalmat okozott mindenkinek? Nicole... tudom, hogy büszke arra, hogy egy ilyen lánya van. Nem csalódott benned, hidd el. -mondta, és szavai kicsit megnyugtattak.
-Nem tudom nélküled, hogy bírnám. -suttogtam, és szorosan átöleltem, majd ő homlokon puszilt.


~*~


-Csak ültem a kádba, és elgondolkoztam a délelőtt történteken.Jól esett ez a délutáni fürdés, kicsit megnyugtatott, mindadig amíg vissza nem gondoltam anya reakciójára amikor megtudta, hogy apa itt van..bár ő egészen jól fogadta.De Brooklyn már nem annyira, amikor meg tudta az elmúlt év történéseit...

"-Apa elhagyott minket, már vagy egy fél éve, de nem akartam elmondani tudtam, hogy akkor te is sajnálnál, és még reménykedtem, hogy egyszer újra ott fog állni az ajtóba. Tudom tegnap visszajött, de csak azért, hogy elvigyen, és elszakítson anyától...értsd meg elmondtam volna, de még én sem fogtam fel teljesen. -mondtam neki, és éreztem, hogy torkom kiszárad, és egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban.
-De tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz...
-Brooklyn van még valami. -szakítottam félbe, és valami olyat akartam neki mondani, amit ha elárulok akkor tudom, hogy vége lehet a barátságunknak..
-Mit titkolsz még? -kérdezte, rekedt hangon.
-Tudom, te nem annyira ismerted, de te is jóba lettél Casievel...De Casie....- elcsuklott a hangom, de el kell mondanom neki. Vettem egy mély levegőt, és amennyire tudtam elmondtam...-Casiet elütötte egy autó és...-nem bírtam folytatni, szám elé raktam a kezemet megakadályozva magamat, hogy fájdalmasan felsikítsak, de a könnyeket nem tudtam megállítani. Ha Harry nem tartott volna, ismét a földre rogyok.Erősen vállába kapaszkodtam, és nyakába borulva sírtam..ismét..
-Casie meghalt, és nem szóltál? -kérdezte egy hanggal magasabban, és kezével összevissza kapkodott, idegesen hajába túrt, és végül lábával megrúgta a kanapét. ..-Miért? Miért nem szóltál? -ordított.
-Kérlek nyug-nyugodj le. -mondtam, már amennyire képes voltam kinyögni.
-És apukád...-Miért nem mondtad, hogy apukád elment? Én ezeket már nem értem..."

Ahogy ismét eszembe jutottak az emlékek, elöntött a düh, a fájdalom és a csalódottság. Düh azért, amilyen hülye voltam. Fájdalom azért, mert ismét eszembe jutott Casie, és hogy Megan magát hibáztatja még mindig. És miért voltam csalódott? Mert saját magamba kellet, óriásit csalódnom. Én ehhez túl gyenge vagyok... ha nem lenne Harry, már rég nem bírtam volna, talán már Cassie mellet lennék. Gondolataim elkalandoztak, és csak azon kapom magam, hogy saját magamat nyomom le a víz alá..A halál közeli érzése, és gondolata jár át. Nem félek a haláltól,sőt megnyugtat a gondolata.Érzem ahogy a hideg víz nyomja mellkasomat, és a tüdőm levegőért kiált.. Fehér fényeket látok és eszemet kezdem elveszíteni.Talán sikerül  meghalnom, úgy minden könnyebb lenne....NEM! Annak a gondolata, hogy gyenge vagyok megrémiszt. Gyorsan török fel a víz felszínére, és levegőért kapkodok, majd hosszasan köhécselek. Ha kicsivel tovább maradok, akkor tényleg meg..
 Nem fejezem be a mondatom, még a gondolatát is elhessegetem, mert erős vagyok...egyenlőre még erős.

Percekkel később, kikászálódtam a kádból, nehogy valami olyat tegyek, amit nem akarok.
Viszont volt egy bökkenő...a pólómat, és a melltartómat kint hagytam. Két dologért imádkoztam, hogy Harry ne legyen a szobába, és hogy ha még is ott van, akkor aludjon. Gyorsan magam köré csavartam a törölközött, és kisurantam az szobámba. Azonban imáim nem találtak meghallgatásra. Harry ott volt, és bár mennyire is próbálta elfedni kaján mosolyát, nem ment neki.
-Elfordulnál?
-Minek az a törölköző? Anélkül is szép vagy.. -mondta, és egyre közelebb lépett.
-Hmmm, de én nem szeretek Éva kosztümbe mászkálni. -fintorogtam, és a szekrényem felé akartam indulni, de Harry a derekamnál fogva visszarántott. Csak néhány centi választotta el ajkainkat, és ő sármos mosollyal nézett le rám. Amúgy is zavarba vagyok ha ilyen közel van, de így egy szál törölközőbe...Ha most bele gondolok, hogy képes lettem volna megölni magam.. Undorodok magamtól, ugyan olyan önző vagyok, mint Matt..nem gondoltam volna másokra..Soha többé, nem csinálok ilyet..
-Szeretlek! -mondta, és vadul megcsókolt. Minden porcikám kívánta. Nem tudtam ellenállni neki, és én is neki estem. Hátráltunk párat, majd az ágyra estünk, és én az ölébe ülve még mindig csókolgattam, közbe pedig szorongattam, azt az átkozott törölközőt .Keze megindult a derekamnál, és még mikor kicsit is észnél voltam, leugrottam róla.
-Valami baj van? -nézett rám az ágyon fekve.
-Nem, csak nem hiszem, hogy a mai nap lenne a legalkalmasabb. 
-Sajnálom, de kicsit megérthetnél...-mosolyodott el.
-Megértelek, de azt mondtad megvársz. -mondtam neki, és vártam a reakcióját.
-Megvárlak. Nem siettetlek! És én is azt akarom, hogy különleges legyen. -mondta, és odalépve hozzám államnál fogva közelebb húzott. Most lágyan csókolt, de ugyanekkor, ebben a csókban éreztem a vágyat, és a szenvedélyt..ami teljesen megbódított.

Miután felöltöztem, Harryvel úgy döntöttünk, hogy megnézünk egy jó kis csöpögős filmet. Hát nem volt a legjobb választás, és a kis drágám a felénél bealudt. Nem volt szívem felkelteni, ezért óvatosan kibújtam karjai közül, és letipegtem a földszintre. Mivel pár óra múlva indulunk vissza, ezért még most el kell intéznem a "problémákat". Egy nagyot sóhajtottam, majd a konyhába rohantam, és megnéztem maradt-e abból az isteni csokis muffinból. Szerencsére nem is kevés maradt, hiába ha anyukád imád főzni és kicsit elszámolja magát...De ebben a helyzetben, nagyon is jól jött. Megpakoltam egy kis ajándék kosarat, és egy nagy levegő vétel kíséretében kiléptem az utcára. Felmértem a terepet, és a velünk szembe lévő házat szugeráltam.
 -Nyugi Nicole, menni fog! Brooklyn meg fog érteni! -mondogattam magamnak, és elindultam egyenesen előre. Nem éppen úgy néztem ki, mint aki a legjobb barátnője háza felé halad, inkább hasonlítottam egy utolsó útjára induló emberre, akit perceken belül lefejeznek az egész falu előtt.
Elindultam, és meg sem álltam az ajtójukig. Erőt vettem magamon, és megnyomtam azt a piros kis gombot, ami a csengő volt.
-Majd én kinyitom. -hallottam Brooklyn hangját, és szívem egyre erősebben vert. Az ajtó nyikorgott, és pillanatok múlva a szőke hajú lánnyal találtam szembe magam.
-Kérlek ne csapd rám az ajtót, és hallgass meg. -hadartam csukott szemmel,  magam elé nyújtva a béke kosarat. Csak annyit éreztem, hogy a kosár megmozdul, és kicsúszik a kezemből, majd az ajtó becsapódik. Végre kimertem nyitni a szememet, és egy nagy barna ajtó állt velem szembe.
Úgy látszik még mindig haragszik.. Legalább a kosarat elvette gondoltam, és épp fordultam volna meg, ha nem nyitódik ki ismét az ajtó.
-Ja, hogy te is itt vagy? Azt hittem csak a kosár beszél.  -mondta halvány mosollyal Brooke, az ajtófélfának támaszkodva.
-Te nem haragszol? -kérdeztem lepetten.
-De haragszok, mert nem bízol bennem. -ismét komor lett.
-De hidd el, bízok csak..-
-Nicole! -szakított félbe. -Kvittek vagyunk, szóval felejtsük el az egészet, és beszéljük meg. -mondta, és az ajtóból elállt jelezve, hogy jöjjek be.
-Hogy érted, hogy "kvittek vagyunk"? -kérdeztem belépve az ajtón.
-Nem mondtam el mindent. -sütötte le szemeit. Nem értettem semmit, egészen addig, amíg meg nem láttam Brooke anyukáját, Juliat. Ijedten, és zavartan néztem Brooklynra, akinek könnycseppek gördültek le az arcán.
-Ugye, ezért kellet vissza jönnöd? -kérdeztem, és elcsuklott a hangom.Ő halványan bólintott.