~12.rész~

Indulás vissza.

Sziasztok!
Először is bocsánat, hogy ennyit késtem..nagyon sajnálom. És nagyon köszönöm a komikat, és a tetszikeket..♥ Nagyon örülök, hogy mindig így várjátok a következő részt:)
És az, hogy facebookon még mindig írtok nekem, az nagyon sok erőt ad! Szóval köszönöm!

Twittcam! Az előző részhez nem írtatok semmit,hogy kinek mikor jó, vagy hogy egyáltalán tényleg akarnátok-e. Szóval ha most se írtok semmit akkor úgy veszem, hogy nem.
Na de akkor itt a rész!

                                                                                 Jó olvasást!:) 

-Ki volt az? -kérdezte Julia, a konyhából kilépve. Ismét megpillantottam kopasz fejét, és sápadt bőrét. Olyan rég láttam, még az utcán se mászkált olyan sokat, most már értem hogy miért nem..
-Nicole? Brooke miért nem szóltál, hogy jönnek? -kérdezte idegesen, és egy kis morgás után zavartan felrohant.
-Ne haragudj rá, de nem szeretné ha sokan tudnák, hogy beteg. És rám se, hogy nem mondtam, de nem bírtam elmondani.... egyszerűen fáj. -mondta Brooke, a könnyeivel küszködve.Nem tudtam rá haragudni...főleg akkor nem, amikor támogatásra van szüksége, amit én meg is fogok adni. Annyira sajnáltam, de nem tudtam segíteni, és ez volt a legrosszabb. Tehetetlenül magamhoz öleltem.
-Én sajnálom..-miket beszélek, egy egyszerű sajnálómmal, nem tudom kifejezni azt amit érzek. Julia nagyon fontos volt nekem. Megan, én, és Brooke  szüleinkkel együtt egy nagy család voltunk.Mindig együtt karácsonyoztunk, együtt ünnepeltünk, és együtt mentünk nyaralni. Sajnos ez megszűnt amikor brooke elment. Hiába kerestük őket meg változtak, de ha tudtam volna, hogy miért..hogy ez az oka...
-Gyere! -mondta, a szobája felé biccentett majd elindult, és én is követtem. Beérve Körbe néztem, és egy képet emeltem le a polcáról, majd halvány mosolyra húzódott a szám.
-Min mosolyogsz?
-Csak a képeken. -biccentettem a szekrényén lévő többi képekre, majd megmutattam neki a kedvencemet ami egy bordó keretbe volt "zárva".
 -Mennyivel könnyebb volt akkor. Az volt a legnagyobb gondunk, hogy lekéstük a kedvenc mesénket a tv.be. -húztam oldalra a számat.
-Sokkal szebb volt, és könnyebb az biztos... -mondta maga elé meredve, Brooke.
-Milyen betegség?-kérdeztem halkan, pár perc csend után, és reméltem hogy nem súlyos.
-Daganat..-itt nyelt egy nagyot, és mielőtt megkérdeztem volna a legfontosabbat, mint ha tudta volna mire vagyok kíváncsi "válaszolt"..-Rossz indulatú...
-Rák? -kérdeztem, és ő halványan bólogatott. Lefagytam.. a kép kicsúszott kezeim közül, de szerencsére nem esett baja. Remegő kezekkel lehajoltam érte, és felvettem.
-Nicole, kérlek ne mond el senkinek. -suttogta. Nem válaszoltam erre az ostoba kérésre, hisz ennyire azért ismerhetne, hogy tudja nem vagyok pletykás. Még nem egészen fogtam fel az előbb halottakat, és csak egy dologra tudtam gondolni, amit hangosan ki is mondtam.
-Én érzem, hogy rendbe fog jönni! -mondtam, és ismét átöleltem. Ő eddig a pillanatig bírta, és elkezdett zokogni. Nem érdekelt, hogy eláztatja a ruhám könnyeivel, és lefolyó sminkjével.
-Nicole, én már beletörődtem, hogy megfog halni..
-Ilyet meg ne haljak még egyszer! Brooklyn, ha nem hiszel benne, ha nem hiszed hogy meggyógyulhat akkor...
- 10% esélye van ! Tíz! Érted? -mondta szinte ordítva, és elhúzódott tőlem. Majd amikor kicsit lenyugodott, lehajtotta a fejét, és úgy folytatta.
-Az orvosok olyan könnyen ki mondák, hogy ne számítsunk semmi jóra, szinte az arcunkba röhögtek. Tudod mit éreztem akkor? -kérdezte, és én megcsóváltam a fejemet.
-Legszívesebben ordítottam volna, az arcukba mondtam volna, hogy bárcsak ti haldokolnátok! Megakartam halni..Nicole, az emberek olyan önzőek, és gonoszak. És én olyan naiv voltam. Egy csepp érzés nincs bennük..tudod, felfogtam, hogy bármikor elveszíthetem anyát, és ő is. Még azt is mondta, hogy jobb neki odafent mint ezen a világon, ahol ilyen emberek élnek...és tudod mit? Lehet igaza van. -mondta, és a vége felé ismét felemelte a hangját.
-Brooke, én tudom hogy milyenek... a saját apámon kellet megtapasztalnom. De örülök, hogy végre rá jöttél milyen emberek élnek ezen a világon, de ha te is olyan leszel, mert ők is olyanok veled, akkor nem fog változni semmi. Mindig mosolyogni kell, és remélni. ( ezt pont én mondom, aki ma meg akart halni..Grat Nicole!) Én tudom, hogy anyukád megfog gyógyulni. Azért mert hiszek benne. -mondtam, és egy mosolyt erőltettem magamra, hol ott sírni lett volna kedvem.
-Te annyi erőt vagy képes adni...-én ezen a mondatán elmosolyodtam, és Harryre gondoltam, mert nekem ő volt az, aki mindig feltudott vidítani.
-De annyira félek..-suttogta.
-Tudom...


-Mi lesz a sulival ha most visszajöttél? -kérdeztem pár perc néma csönd után, és az ágyon ülve felé fordultam.
-Halasztok egy évet, és akkor együtt tudunk majd Los Angelesbe menni! -mondta, és végre egy őszinte mosoly jelent meg az arcán. (Brooklyn egy évvel idősebb Nicolenál)
-Brooke, én halasztani fogok egy évet...
-Mi? Nicole, tudod milyen lehetőséget dobsz el magadtól? Mindig az volt az álmod, hogy színésznő legyél. És most itt az alkalom, adott egy olyan iskola. Idén felvettek, de jövőre már nem olyan biztos, hogy sikerülni fog..Tudod milyen nehéz bekerülni oda..-hadarta, és összeráncolt homlokkal nézet rám, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasztok.
-Tudom, de Harry már mindent elintézett, hogy velük mehessek a turnéra. Az asszisztensének leszek a segédje. Brooke, nagyon jó lett volna veled kezdeni, de nekem most még nem megy...
De te ha halasztasz, akkor újra kell jelentkezned neked is... nem?
-Nem...az igazgató tud anyuról, és megengedte, hogy évet ismételjek ....és így az egyel fiatalabbakkal tudtam volna újra kezdeni..Veled! -mondta a "veled" szót megnyomva, és fejét megcsóválta.
-Neked sokkal könnyebb... a nagyszüleid ott élnek. Te jobban bírod a távolságot, de én nem bírnám ki, hogy két évig még nyáron se jöhetnék haza, csak ünnepekkor... Neked vannak kint rokonaid, viszont én nekem senkim nincs ott.
-Nicole, abba bele gondoltál, hogy oké hogy most halasztasz, de jövőre is lesz turné, és az után is. Nem  halaszthatsz mindig. Egyáltalán, hogy akarsz Harryvel járni? Ha jövőre mész is csak, akkor is onnantól kezdve négy évig, csak napokra láthatod majd! -Brooke utolsó mondata megrémisztett. Eddig eszembe se jutott, hogy ha elmegyek, akkor négy évig nem látom. A gyomrom összerándult.
-Én..én ebbe, bele se..bele se gondoltam. -dadogtam, és nyeltem egy nagyot, majd a telefonom rezgésére lettem figyelmes, amit óvatosan ki is csúsztattam a zsebemből. Harry száma jelent meg, és most egy még nagyobbat nyeltem. "Emlegetett szamár" gondoltam magamban.
-Nem veszed fel? -zavarta meg Brooke, gondolataimat.
-De, egy pillanat. -mondtam, és az ablakához lépkedtem ahonnan rá láttam a házunkra.


-Szia.
-Szia. -köszöntem én is.
-Hol vagy? -kérdezte, és én nekem széles mosoly terült szét arcomon, mert meg láttam az ablakból, hogy kilép az ajtónkon. -Tökéletes a kilátás. -suttogtam Brooklynnak, és ő kérdően nézett rám.
-Milyen kilátás? Kivel vagy..egyáltalán hol? -hallottam hangját, és közbe láttam ahogy idegesen kapkod kezével. Nem bírtam ki, és elnevettem magam.
-Nicole te szívtál valamit?
-Nem..-még mindig nevettem. -Itt vagyok Brooklynnál. -nyögtem ki végül.
-Értem, de nem sokára vissza kéne indulnunk, mert meg jött Danielle, és már nagyon kíváncsi rád.
-Oké, mindjárt megyek. Szeretlek.
-Szeretlek. -mondta, és letettem a telefont. Még néztem ahogy bemegy a házba.

-Hova mész? -kérdezte Brooke.
-A fiúk nyaralójához. Mert igazából ott voltunk, csak hazajöttünk megnézni anyát. Ha akarsz te is jöhetsz.. -mondtam mosolyogva.
-Nem, nem lehet.Szívesen mennék, de anya...
-Igen. Nem akarlak itt hagyni szenvedni, amíg én a többiekkel baromkodok. Tudod mit? Én itt maradok, szólók Harrynek biztos megérti majd. -mondtam, és ismét a teflonomért nyúltam, azonban Brooke kikapta a kezemből.
-Nem! Te elmész szépen Harryvel! Majd lehet lemegyek a hét vége felé, de most még nem, mert anyát holnap én kísérem a kórházba. -mondta.
-De akkor majd együtt megyünk le! -ellenkeztem.
-Nicole, nem! Te most szépen oda mész... -mosolygott, és a telefonomat a magasba nyújtotta.
-Ígérd meg, hogy majd utánunk jössz!
-Ígérem!
-Akkor most már visszakaphatom a telefonomat?
-Először ígérd meg, hogy még Harrynek se mondod el..-Harrynek se? Nehéz lesz eltitkolnom, de ha ő erre kér akkor:
-Ígérem. -fejeztem be gondoltatom utolsó szavát, már hangosan. A telómat vissza szerezve, és Brooke kíséretében leballagtunk a bejárati ajtóhoz.
-Akkor majd várom a hívásod, és gyere majd nekem a hét vége fele. -mondtam, és a mutató ujjammal megfenyegettem.
-Jól van -nevetett, és magához ölelt.
-Nicole, várj! -hallottam Julia hangját, és az ajtohóz sietett. Megállt előttem, azonban most már egy parókával fején. Ha nem tudtam volna mind azt amit most, akkor fel sem tűnt volna, hogy nem igazi.
-Nem mondom el senkinek, ne haragudj rám kérlek! -hadartam, és reméltem már nem haragszik rám.
-Jajj kérlek! Te ne haragudj ahogy viselkedtem, csak..-itt elnémult, és nem fejezte be a mondatát. -Köszönöm, hogy nem mondod el, és nem haragszom..-mondta, egy kedves mosollyal arcán.
-Tudom hogy meg fogsz gyógyulni.. -ennyit voltam képes kinyögni. Én valóban hittem a gyógyulásában.

~*~




-Mi a baj? -kérdezte Harry, pakolás közbe, és egy nagyot sóhajtottam. Felkészültem arra, hogy most a szemébe kell hazudnom.
-Mondtam már hogy minden rendben. -mondtam, egy cseppet sem valód mosollyal az arcomon.
-Amióta megjöttél Brooklyntól furcsán viselkedsz. Megbántott valamivel? De hát azt mondtad, hogy kibékültetek. -ráncolta össze Harry a homlokát. Semmit se értett szegény, és én nem mondhatok el neki semmit.
-Harry! Tényleg nincs semmi bajom, csak fáradt vagyok, és rossz itt hagyni anyát...ennyi. -hazudtam..hazudtam annak az embernek, aki mindig őszinte volt hozzám. Ő egy morgással lezárt az ügyet. Tudtam, hogy ezt még nem hagyja ennyibe.
Nem akartam hogy veszekedjünk. Most ez hiányzott a legkevésbé. Halkan mögé osontam, és hátulról átkaroltam.
-Én nem értem a nőket. -húzta száját, sármos mosolyra.
-Harry, te nem csak a nőket nem érted....-húztam fel szemöldökömet.
-Ó tényleg?-kérdezte, és lábamhoz nyúlva felkapott. Átkulcsoltam azokat dereka körül, és a kezem követve példáját, a nyaka köré fonta magát.
-De nagyon sok mindenhez értek..-mondta miközben vadul csókolt, és egyik kezével szorosan tartott, addig a másikkal az ágyon heverésző dolgokat a földre küldte...( fő, hogy pakolunk). Az ágyra fektetett, és fölém hajolt. Lábaimmal, és kezeimmel még mindig rajta csüngtem. Szája megindult, a nyakam felé. Mind ketten tudtuk, hogy nem fog megtörténni az, amire most a legtöbben gondolnának. Ez amolyan "egyet s más" dolog... hogy anya szavaival éljek. És mivel én, egy rettenetesen szerencsés lány vagyok, akinek nincsenek cikis pillanatai, (remélem érzitek az íroniát) pont most jött be édesanyám Brooklynnal, hogy elbúcsúzzanak. Brooklynból kitört a nevetés, viszont anya cseppet sem volt vidám.
-Nem akartunk titeket megzavarni, majd visszajövünk. -hadarta anya, és kezét szeme elé rakta. Harry fejét mellkasomra döntötte, és éreztem, hogy nem bírj a sokáig hangos nevetés nélkül. Én rákvörös lettem.
-Anya nem zavartok, ez nem az aminek látszik. -próbáltam kinyögni, de Harry egész súlyával rám nehezedett. Mikor észrevette, hogy próbálok kimászni alóla, felállt és maga mellé felhúzott. Brooklynon még mindig látszott, hogy megint ki fog törni belőle a nevetés. Hiába rakta szája elé a kezét. Anya csak összevissza kapkodta tekintetét. Hol rám, hol Harryre, hol pedig a földön lévő ruhákra (igen, talán ez is besegített abba hogy azt hitte..) De azok nem a mi ruháink voltak, hanem amiket Harry eltávolított az utunkból. Vagy is a miénk, de nem most kerültek le rólunk....Persze, ezt hiába magyarázod egy anyának.
-Nem kell szégyellni ezeket a dolgokat, te se lehetsz öröké...
-Anya! -emeltem fel a hangomat, és a bőröndjeimhez siettem.
-Tényleg jobb lenne, ha később visszajönnétek. -mondtam, és fél perc múlva már csukódott is az ajtó. De éreztem az alatt a fél perc alatt, a tekintetét a hátamon. Miután kimentek, Harryből kitört a nevetés. Próbáltam komoly maradni, de nem ment, és én is elmosolyodtam.
-Még jó, hogy apa nem lakik velünk, mert ha ő nyitott volna ránk. -itt megforgattam a szemeimet.
-Ha ő nyitott volna ránk, akkor ugyan ilyen cikis lett volna. -még mindig nevetett.
-Nem, mert ő ezt mondta volna:
-Mr. Styles, ne merje megrontani a lányomat! -utánoztam apa hangját, összeráncolt homlokkal. Harry csak még jobban nevetett.

~*~

-Akkor mi indulunk. -mondtam, leérve bőröndjeimmel a konyhába ücsörgő Brooklynnak, és anyunak.
-Vigyázzatok magatokra! Nagyon örültem, hogy meglátogattatok...-ölelt át anya, és perceken át nem akart elengedni. Csodálkoztam, hogy az előbb átélt cikis pillanatot nem említi fel. Brooklyn a háttérbe közbe mutogatni próbált valamit. Nem nagyon értettem, azért artikulálva mondta, mikor tisztán letudtam olvasni szájáról a következő szót: "Védekezzetek" ebben a a pillanatban, egy széles mosollyal arcomon, bemutattam neki. Mikor anya végre elengedett, oda rohantam hozzá, és olyan erősen öleltem magamhoz, amilyen erősen csak tudtam.
-Ez már fáj..
-Ez lenne a célom. -nevettem olyan "ördögi kacaj" típusban. Később megsajnáltam, és engedtem a szorításomon. -De akkor majd le jössz a hét vége felé!
-Hiszen megígértem. -suttogta fülembe.
-Nicole bepakoltam a cuccokat, kész vagy? -lépet be Harry.
-Persze. Akkor sziasztok. -mondtam, és Brooklynt elengedve halvány mosoly húzódott a számra, majd megfogtam Harry kezét, és még mielőtt kimentünk volna, anya odanyomot valamit a kezembe. Egy kis zacskóba volt, de azt mondta ne itt nézem meg, mert az ciki lenne. Én inkább hittem neki, (ennyi anya-cikis pillanat, elég egy napra) és a zsebembe csúsztattam, ezt a kis "búcsú ajándékot".