~18.rész~

"Minden szétesik.."

Itt is lenne a megígért rész:) A Díjaknak nagyon örülök, és nem sokára azokat is rakom!:) Köszönöm:) xx (29,és kövi)

Jó olvasást!

-Akkor készen állsz? -kérdezte tőlem a házunk előtt  állva. Bizonytalanul bólintottam egy aprót, majd egy nagy levegőt véve, becsöngettem.
-Jaj de jó, hogy jöttetek drágáim! Már alszik a prücsök édesanyád szobájában, de én most sietek mert a férjem vár. -hadarta az ajtót kinyitó nő( aki szomszédunk). Szörnyülködve néztem végig a habcsók nyanyán...mint akit lehány volna egy szivárvány. Igazából örültem, hogy már megy is mert sose szerettem, mindig is magának való volt. Még azt is tűrtem, hogy a pofazacskómat megszorongatva, és nyálát köpködve gügyögjön nekem. ISTENEM, de hát, nem vagyok már két éves..Viszont Harry nagyon is élvezte. Tekintetét ugyan a földre szegezte, de rázkódó vállából egyszerű volt következtetni arra, hogy igen is nagyon jót nevet rajtam, és a cukorfalaton.
-Akkor csókolom. -motyogtam, és próbáltam minél érthetőbben elköszönni tőle, mert még mindig az arcommal szórakozott, amikor...Amikor végre elengedett, és elképedve kaptam oda kezemmel. Azt tanulmányoztam, hogy nagyon is elzsibbadt, és tuti befog lilulni.
-Harry? Az arcom belilulhat? -kérdeztem, mikor a cukorfalat hátat fordítva el trappolt. Ő csak felnevetett, majd magához húzva homlokon puszilt, miközben én még mindig az arcomat simogattam. És aztán jött, hogy bekellet lépnem oda, ahol emlékek ezrei vártak. Megszorítottam kezét, és erőt véve magamon bementem.
-Megnézem Stacyt. -motyogtam, és a lépcső fele vettem az irányt.
-Ne menjek fel érte én? -szólt utánam, mire félig hátra fordulva mondtam, hogy nem kell. Én szerettem volna érte menni, mert még nem láttam. Már próbáltam felkészülni rá, hogy mi  lesz ha meglátom. Kettesével vettem a lépcső fokokat, hogy ne kelljen szembe néznem a falon logó képekkel, amik egykor szép emlékeket idéztek bennem, és nevetésre bírtak ha csak rájuk néztem, de most..most már csak fájdalmat, és hiányt keltenek bennem. Sose tűnt még fel, hogy ilyen hosszú a felfelé vezető út, és kicsit fellélegeztem amikor felértem..Legalább nem kell több képpel szembe néznem. Vagyis reméltem. Anya szobája előtt megtorpantam. Előtörtek bennem az emlékek. Szinte láttam magam előtt, amikor a hat éves énem reggel boldogan tépi el az ajtót, és rájuk ugorva kakaóért sír. Majd apa megpörget a levegőbe, mire én boldogan felnevetek. Anya mosolyogva figyel minket, és fejemet megsimogatva lemegy nekem kakaót készíteni...Olyan boldogok voltunk, apa talán nem volt az, hogy elhagyott minket? Könnycseppek gördültek le arcomon, és éreztem hogy nemsokára zokogni fogok. a Falnak dőlve csúsztam le padlóra, és kezemet lábam köré kulcsolva sírtam. Annyira fájt minden, annyi seb szakadt fel bennem. Sose éreztem magam még ennyire egyedül... nélküle én egy senki vagyok..Lépteket hallottam, és gyorsan megtöröltem az arcomat. Azonban ős is gyors volt. Nem szólt semmit, csak leült mellém.
-Tudod, előttem nem kell félned, nyugodtan sírhatsz..Amikor a kórház előtt beszéltél a csillagokról annyira örültem, hogy megnyílsz előttem...reméltem, hogy ez így marad, de sokszor azt érzem, hogy elrejted előlem az érzéseid. -mondta egy szomorú mosollyal arcán, még mindig maga elé nézve. Kicsit jobban mellé férkőztem, és vállára hajtottam a fejem.
-Mióta apa elment, nem nagyon bízok meg senkiben, de hidd el, hogy benned megbízok, csak egy kis idő kell, míg megtudok teljesen nyílni előtted. -szipogtam, mert még mindig a könnyeimmel küszködtem. Ő kezével felemelte a fejemet, és lágy csókot lehelt ajkaimra.
-Bemennél érte? Még se állok készen belépni oda. -hajtottam le a fejemet ismét, mire ő mosolyogva megpuszilt, és már bent is volt a kicsiért. Pár perc múlva, a vállán alvó babával  jött ki. Lassan odaléptem, és ismét a zokogás határán álltam.
-Annyira gyönyörű. -suttogtam, és fejét meg simogattam. Ez volt az a pillanat, amikor ismét könnycseppek gördültek végig az arcomon. Nem azért, mert még sose láttam babát vagy ilyesmi, de kiköpött anya volt. Ugyanazok a vonások. Hitetlenül megráztam a fejemet, és óvatosan át vettem tőle a ..a húgom. Halkan szuszogott vállamon, és én felfelé pislogva próbáltam elfojtani a könnyeimet. Harry megsimogatta az arcomat, és egy aprót bólintott. Bizonytalanul ballagtam le a lépcsőn, és szigorúan csak magam elé néztem. Véletlenül se akartam látni a képeket.
-Keresek valami baby ételt. -simogatta meg a hátamat, és ott hagyott a nappaliba Stacyvel. Stacy..sokat gondolkodtam rajta, hogy miért is ez lett a neve. Anya azt mondta lesz, de nekem ez a név jobban tetszett. És hogy miért még is -e mellett döntött, azt talán már sose fogom megtudni...Sőt, még rengetek kérdésem lenne, de nem tudom már megkérdezni senkitől. Nem, mert ő már elment..


-Jól vagy? -kérdezte Harry, és apró csókokat lehet a nyakamra. Én felültem a konyha pultra, és lábamat lóbálva bólogattam.
-Igen..legalább is azt hiszem. -erőltettem magamra egy apró mosolyt, majd az udvarra pillantottam. Feltűnt az a fekete kocsi...apa kocsija. Az amit minden este elalvás előtt, és minden reggel felkelés után, az ablakomban ülve vártam. Teljesült a kívánságom, és visszajött... de csak mert ez a kötelessége, hiszen az ő gyereke Stacy. Harry biztatoan rám mosolygott, és a bútorról leugorva még egyszer megnéztem az alvó babát, aki a nappaliban lévő kiságyban csendesen szuszogott. Lágyan megsimogattam puha arcát, majd Harry kezét megfogva, már ki is léptünk az ajtón. Apa velünk szembe megállt, és csak szomorúan nézett rám. -Bent van, és alszik. Most este még nem evett, szóval remélem már apaként fogsz viselkedni, és majd gondját viseled. -mondtam a szemébe, és nem vártam meg míg reagál. Harryt magam után rángatva, gyors léptekkel suhantam a kocsihoz. De csak nem bírta ki, és utánunk szólt. -Köszönöm, hogy vigyáztatok rá. De Nicole, majd beszélnünk kéne..Kateről. -nem is figyeltem rá, hanem a kocsi kulccsal bajlódtam. Azonban az utolsó szóra, oda kaptam a fejem. Hogy mi? -Miért akarsz róla beszélni? 
-Mondanom kell valamit. Gyere át holnap ebédre. -mondta, kedves mosollyal arcán.
-Beszélhetünk. -itt még jobban elmosolyodott. -De, nem fogok veled ebédelni. Majd délután  valamikor átjövök. - És itt már a mosoly, le is hervadt az arcáról.Kíméletlen voltam? Igen. Érdekel? Nem.
Ő is elhagyott, nem törődött velem, és most elvárja, hogy a nyakába ugorva mindent elfelejtsek..sajnálom, én nem vagyok ilyen. Harry némán hallgatott.  és csak beült mellém. Nem szólt érte, hogy én vezetek.
-Mondj valamit, mert ha rá gondolok, még jobban ideges leszek. -doboltam a piros lámpánál a kormányon, és kínomban már  a rádiót is kinyomtam.
-Holnap nem leszek itt. -mondta, és a zöld lámpa alatt átérve, hirtelen lefékeztem.
-Hogy mi? Miért? -kérdeztem, és  zavartan megrázva a fejem tovább mentem. Ohh, köszi most még idegesebb lettem.
-Mert. -mondta, és szerencséje volt, hogy megérkeztünk, mert ismét olyan erővel fékeztem le, hogy ha még az utakon lettünk volna tuti hogy karambol a vége. -Ja, hogy mostantól már te se mondasz el semmit? -kérdeztem szomorúan.
-De...de ezt most még nem mondhatom el. -még jobban elkerekedett a szemem. Csak bámultam magam elé, és hitetlenül felnevettem. A kocsi ajtót erősen rácsapva, a házba rohantam.. A tervem miszerint, most a lányoknak mindent elmondok, és kiadhatom magamból az idegességet, meghiúsult..ugyan is, már senki se volt a házban. A hűtőhöz lépve kiemeltem egy jéghideg palackos vizet, és a táskámat ledobva elterültem a kanapén. Óvatosan körbenéztem, és igen..sajnos mindenhol kibontásra váró dobozok voltak. Harry lépett be az ajtón, és szóra nyitotta a száját, majd amikor felhúztam a szemöldököm becsukta, és legyintett egyet. Felment a lépcsőn, én meg kérdően néztem utána. Szuper, hogy minden szét esik körülöttem.